Szinte minden irodalmi szerkesztő hallotta már a kétségbeesett védekezést: „De hát ez így történt!”
Ezt általában akkor mondja a kezdő író, amikor a szerkesztő finoman jelzi: a történet lapos, a karakter motiválatlan, vagy a csúcspont nem működik. Az író pedig úgy érzi, hogy ha valami megtörtént, az már önmagában hiteles – hiszen igaz.
Csakhogy a valóság és az irodalmi igazság két külön világ.
A valóság nem dramaturgiai kategória
A valóság nem azért történik, hogy katarzist okozzon. A mindennapi élet tele van félbehagyott mondatokkal, rosszkor jött telefonokkal, kimondatlan indulatokkal. Egy novella viszont nem tűri a szétszórtságot: minden elemének funkciója van.
A valóságban véletlenek irányítanak – az irodalomban viszont a szerzők. A valóságban bármi megtörténhet, az tény és hiteles. A szerző dolga nem kevesebb mint az, hogy a valóság történéseiben meglássa, észre vegye és átadja a történetet.
Ha egy novella szó szerint követi a megtörtént eseményeket, az ritkán hatásos, mert nincs mögötte szerkezet, hangsúly, ritmus.
A szerkesztő ezért nem a valóság igazát kéri számon, hanem a történet belső logikáját.
A megtörtént nem azonos az átéléssel
A legnagyobb tévedés: „ha én átéltem, az olvasó is át fogja.”
Nem fogja.
Az olvasó nem ismeri a helyzetet, a szereplőket, a hátteret – csak azt, amit a szöveg megmutat. Ha az író nem emel ki, nem hangsúlyoz, nem épít tétet, az olvasó nem fogja érezni a súlyt, még akkor sem, ha a szerző számára az élmény megrázó volt
.Az átélés és a megjelenítés két külön „szakma”: az első élet, a második írás.
A novella nem történés, hanem szerkezet
Egy jó novella nem attól jó, hogy valós, hanem attól, hogy megszerkesztett.
Van benne kiindulópont, kibillenés, tét, feszültség, következmény – akkor is, ha ez mindössze pár bekezdésben történik.
Az „ez így történt” típusú írásokban a szerző gyakran fél belenyúlni a valóságba, mert szentségtörésnek érzi. Pedig az író dolga épp az, hogy átszűrje a valóságot, és történetté formálja.
A megtörtént esemény lehet kiindulópont, de az alkotói munka ott kezdődik, ahol a tény átalakul jelentéssé.
Miért tépi a haját a szerkesztő?
Mert tudja, hogy a mondat – „de hát ez így történt” – valójában a fejlődés elutasítása.
Aki ragaszkodik a „megtörténtséghez”, az nem írni akar, hanem megúszni az írást. És a gondolkodást…
Az irodalom viszont nem jegyzőkönyv.
Ha egy szöveg működik, az soha nem azért van, mert „úgy történt”, hanem mert az író úgy szerkesztette meg, hogy a valóság ereje át is jöjjön.
A jó válasz tehát nem ez: „de hát így történt”, hanem ez: „így éreztem, és ezt akartam megmutatni.”
Mert ettől válhat a valóság irodalommá.